Az éghajlati szélsőségek hatása a tömegtakarmány-bázisokra és az állattartók alkalmazkodási stratégiáira
Az elmúlt évek éghajlati változásai az állattenyésztés egyik legstabilabbnak hitt alapját, a tömegtakarmány-forrásokat érintik talán a legérzékenyebben. Míg korábban a takarmányellátás elsősorban termesztéstechnológiai kérdés volt, addig napjainkra egyre inkább túlélési tényezővé vált. Az aszályos időszakok gyakoribbá válása, a csapadék egyenlőtlen eloszlása és a fokozódó hőstressz együtt oda vezetett, hogy számos gazdaságban a hagyományos tömegtakarmány-előállítás már nem tekinthető biztonságos alapnak az egész éves ellátás biztosításához.
Ősgyepek és vetett takarmányok: eltűnő stabilitás
Az egyik leglátványosabb változás a gyepgazdálkodás területén figyelhető meg. Az ősgyepek és természetes legelők termőképessége jelentősen leromlott. A csökkenő biomassza-képződés mellett drasztikusan lerövidül a legeltetési időszak, és egyre gyakoribb a teljes vagy részleges kiégés is. Előfordul, hogy az egész éves legeltetésre szánt terület a felhasználási időszak első harmadában elfogy, kopárrá válik, és csapadék híján az év hátralévő részében sem tud újrasarjadni. Ezzel gyakorlatilag megszakad a legeltetés körforgása: a terület egyszeri használat után hosszabb időre kiesik a rendszerből.
Hasonló folyamatok játszódnak le a telepített tömegtakarmányok esetében is. A lucerna, a különböző fűkeverékek és más szálastakarmányok hozama erősen ingadozóvá vált, tájegységenként és a csapadékeloszlástól függően nagyon különböző eredményekkel. Sok esetben egy, de inkább több kaszálás is kiesik, és van, hogy éves szinten csak egyszeri betakarítás tekinthető biztosnak. Szerencsésebb esetben később még egy gyengébb növedékkel lehet számolni.
A változás nemcsak a mennyiséget érinti, hanem a beltartalmi értékeket is. A takarmány minősége sok esetben elmarad a korábban megszokott, kedvező évjáratokban tapasztalt szinttől. Az állattartók számára ez azt jelenti, hogy a korábban stabilnak tekintett takarmánybázis ma már nem kiszámítható tényező, hanem egyre inkább változó kockázati elem.
Silótakarmányok: öntözés nélkül egyre nagyobb kockázat
A silókukorica és más silótakarmányok – például a rozs, a cirok, a lucernafélék, a füvek és herefélék – termesztése különösen érzékenyen reagál a csapadékhiányra. Öntözés nélkül a növények fejlődése visszamarad, a cső és szemképződés elmaradhat, a teljes hozam jelentősen csökkenhet. A tenyészidő szabálytalanul megváltozik, sokszor drasztikusan lerövidül, és nagyon szűk időablakot biztosít a betakarításra.
Egyre gyakoribb jelenség, hogy a gazdálkodók kényszerből silózzák le a szemes termesztésre szánt állományokat, mivel a termés nem érné el a gazdaságos szintet. Ilyenkor a cél már nem a maximális hozam, hanem az, hogy ami menthető, azt mentsék.
Ez a gyakorlat jól mutatja, hogy a növénytermesztés és az állattartás közötti kapcsolat újra egyre szorosabbá válik. A takarmányellátás biztonsága nem választható el a növénytermesztési kockázatoktól, különösen azokban a gazdaságokban, ahol az állattartás saját takarmánybázisra épül.
Minden hasznosítható: melléktermékek és szármaradványok felértékelődése
A takarmányhiány következtében az állattartók egyre szélesebb körben használják fel a rendelkezésre álló melléktermékeket és szármaradványokat.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy:
• betakarítják és bálázzák a szántóföldi növények szármaradványait, például pillangós növények, gabonák, kukorica vagy cirok után;
• szenázsként fóliába csomagolják a különböző nedvességtartalmú anyagokat, például rozst, zabot, csemegekukoricát, silókukoricát vagy lucernát;
• hasznosítják a kertészeti, illetve más növényi kultúrák maradványait is. A kertészeti ágazatból és a szántóföldi növénytermesztésből származó melléktermékek abban az esetben kerülhetnek a takarmányozásba, ha élelmezési vagy takarmányozási szempontból biztonságosan felhasználhatók. A mennyiségi kényszer tehát nem írhatja felül a minőségi és állategészségügyi szempontokat.
Ipari melléktermékek: növekvő szerep a takarmányozásban
A takarmányozásban egyre nagyobb jelentőséget kapnak az ipari eredetű melléktermékek is. Ilyenek például:
• a kukoricafeldolgozásból származó CGF, vagyis corn gluten feed;
• a bioetanol-gyártás melléktermékei;
• egyéb élelmiszeripari maradványok. Ezek az anyagok jól kiegészíthetik a tömegtakarmányokat, és stabilabb ellátást biztosíthatnak, amennyiben megfelelő mennyiségben és minőségben rendelkezésre állnak. Ugyanakkor logisztikai és minőségbiztosítási kihívásokat is jelentenek, mivel nem mindig érhetők el kedvező áron és megfelelő távolságban, valamint sokszor gyengébb minőségben kerülnek piacra.
A cukorgyárak megszűnésével és a konzervgyárak átalakulásával jelentős melléktermék-alapú takarmányforrások estek ki az állattenyésztésből. Ezekre korábban sok gazdaság alapozta a téli takarmányozást. A cukorrépa esetében ilyen volt a répaszelet, vagyis a lékinyerés után visszamaradó anyag, valamint a répafarok. A konzervgyárakban pedig gyakorlatilag minden olyan növényi maradvány hasznosulhatott, amely nem került a késztermékbe.
Hűtőházi feldolgozás ugyan ma is működik bizonyos mértékben, de a korábbi helyzethez ez már nem hasonlítható. Egy időben a hazai ipari zöldség- és gyümölcstermesztés visszamaradt termékeit a gazdálkodók viszonylag kis költséggel elérhették. Ma ezeket másként szabályozzák, így egy részük hulladékként vagy speciális kezelést igénylő anyagként jelenik meg, más részüket pedig a szesz- vagy más ipari üzletág hasznosítja tovább.
Részben ezek a változások is hozzájárulhattak a kisebb és közepes méretű gazdaságok leépüléséhez, különösen akkor, ha a támogatási környezetet és a felvásárlási árakat most nem vesszük figyelembe.
Keveréktakarmányok és TMR: alkalmazkodás a gyakorlatban
A változó takarmánybázis miatt az állattartók egyre inkább a kevert takarmányozási rendszerek, vagyis a TMR – Total Mixed Ration, teljes
keveréktakarmány – felé mozdulnak el. A lényeg az, hogy az állatok elé minél egységesebb, megfelelően szecskázott és jól kevert takarmány kerüljön, amely térfogategységenként lehetőleg állandó beltartalmi értéket képvisel.
A takarmánykeverő-kiosztó kocsik szerepe felértékelődik, mert lehetővé teszik:
• különböző eredetű alapanyagok kombinálását;
• a beltartalmi értékek kiegyenlítését;
• az állatok igényeihez igazított takarmányozást;
• az állandóbb, időben kevésbé kötött etetést;
• az irányíthatóbb és szabályozhatóbb gyarapodást, illetve hozamot;
• a szelektálás és válogatás lehetőségének csökkentését;
• a pazarlás és egyéb veszteségek mérséklését;
• a takarmányozásból eredő kiesések vagy visszaesések kockázatának csökkentését. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a klasszikus tömegtakarmányokat részben vagy egészben helyettesítő keverékek jelennek meg. Ezek szármaradványokból, melléktermékekből, ipari alapanyagokból állnak össze. Szükség esetén gépi utóaprítás történik folyamatos keverés mellett, majd a takarmány tömeg- és térfogatarányosan, az előre kiszámított takarmányozási normák aktuális értékei alapján kerül kiosztásra.
Gazdasági és szerkezeti következményekkel is számolni kell
A takarmánytermelés bizonytalansága komoly gazdasági hatásokkal jár. Az állattartó gazdaságoknak egyre növekvő takarmányköltségekkel kell tervezniük, miközben fokozódik a piaci beszerzésektől való kiszolgáltatottság. Egyes telepeken ez önmagában is létszámcsökkentéshez vagy akár a termelés megszűnéséhez vezethet, még akkor is, ha más kockázati tényezőket nem veszünk számításba.
Ugyanakkor megfigyelhető az is, hogy azok a gazdaságok, amelyek rugalmasan alkalmazkodnak, diverzifikálják takarmányforrásaikat, és integrálják a növénytermesztést az állattartással, nagyobb eséllyel maradnak versenyképesek.
A takarmányforrások diverzifikálása növeli a rugalmasságot, de új kockázatokat is hordoz. A változó beltartalmi értékekkel gyakran együtt járhatnak szennyeződések, fokozódhat a toxinkockázat, és emészthetőségi problémák is jelentkezhetnek. A legnagyobb kockázatot az jelenti, ha a szennyezettség a végtermékbe is átkerül. Ezt csak fokozott ellenőrzéssel lehet kiszűrni. Ezért a takarmányozás egyre inkább szakmai felkészültséget és folyamatos kontrollt igényel. A mennyiségi hiány kezelése mellett legalább ugyanilyen fontos a minőségbiztosítás, a takarmányvizsgálat és az állategészségügyi kockázatok nyomon követése.
A jelenség nem kizárólag Magyarországra jellemző. Világszerte megfigyelhető az alternatív alapanyagok keresése és a melléktermékek fokozott felhasználása. Különösen az aszályos régiókban vált általánossá a „minden hasznosítható” szemlélet, ugyanakkor ott is egyre nagyobb hangsúlyt kap a takarmánybiztonság és az ellenőrzött felhasználás.
Veszélyes lesz egyetlen takarmányforrásban gondolkodni
A tömegtakarmány-bázis bizonytalanná válása nem átmeneti kellemetlenség, hanem olyan tartós alkalmazkodási kényszer, amely az állattartó gazdaságok egész működését érinti. Aki korábban megszokott kaszálási renddel, kiszámítható legelővel vagy stabil silókukorica-hozammal tervezett, ma már egyre gyakrabban kénytelen több forrásból, többféle alapanyagból és szigorúbb minőség-ellenőrzés mellett összeállítani az éves takarmányellátást.
Ez a változás felértékeli a növénytermesztés és az állattartás összehangolását, a melléktermékek tudatos használatát, a keveréktakarmányozási technológiákat és a takarmányvizsgálat szerepét. A következő években nem feltétlenül azok a gazdaságok lesznek előnyben, amelyek egyetlen takarmányforrásra építenek, hanem azok, amelyek rugalmasan tudnak tervezni, időben reagálnak, és a mennyiségi kényszer mellett a minőségi biztonságot sem engedik el.
Marottyi Zoltán
Agrárágazat Tudástár: takarmánybiztonság – A takarmánybiztonság az állattartó gazdaságok egész éves, mennyiségben és minőségben stabil takarmányellátási képessége, amelyet az aszály, hőstressz és hozamingadozás veszélyeztet; alapja a tömegtakarmány-források diverzifikálása, a melléktermékek ellenőrzött használata, a TMR-keverés és a takarmányvizsgálat.
