Sokat hallunk arról, hogy a halhús a jövő állati fehérjéje, hiszen már kis térfogatban, nagyon jó tápanyag-hasznosulással tudunk egy kiló halat felnevelni, aminek a húsa pedig kiválóan emészthető. A magyar halelőállítás zöme azonban nem így működik. Mégsem kell leírnunk a hagyományos tógazdálkodást, már csak azért sem, mert újító ötletekből nincs hiány a szakmában. A ringben maradáshoz azonban komoly tempóváltásra lesz szükség. A szakma az ágazat alanyi jogon járó támogatását sürgeti.
Messze az önellátottsági szint alatt
Az európai édesvízi haltermelést két halfaj uralja: a szivárványos pisztráng és a ponty. Előbbi 60, utóbbi 23%-át adta az EU 2018. évi termelésének. Az édesvíz az uniós halelőállítás alig 20 százalékát képviseli, de a fogyasztáson belül egészen eltörpül a jelentősége: a teljes haltermékkínálat mindössze 3 százaléka származik európai édesvizekből. Az EU saját 4-5 millió tonnás halmennyisége mellé ugyanis még 6-7 millió tonna importra is szüksége van a belső felhasználás fedezéséhez. Magyarán, a közösség önellátottsági szintje a legjobb években sem éri el az 50 százalékot. Magyarországon évente és fejenként 6,6 kilogramm hal fogyott 2021-ben, míg a listavezető Portugáliában 58 kg. Nálunk kevesebb halat csak a csehek esznek, ami azért érdekes, mert pontytenyésztésből egyedül őket és a lengyeleket tartjuk említésre méltó ellenfélnek (mivel dupla annyi pontyot termelnek, mint mi). Ha közelebbről szemléljük az adatokat, még szomorúbb a kép: halfogyasztásunk mindössze 28–30 százalékát volt képes biztosítani a hazai tógazdasági és akvakultúrás termelés.
Önellátottsági szintünk egyre romlik, mivel a belső termelés egy fikarcnyit sem követte a 20 év alatt csaknem megduplázódó halfogyasztást, előbbi maradt évi 18–20 ezer tonnás szinten. Egy változás látszik csak trendszerűnek: az intenzív rendszerekben gyorsan növekszik a kibocsátás, 2021-ben már 4,36 ezer tonna étkezési hal került ki innen, döntően afrikai harcsa. Afrikaiharcsa-termelésünkkel az Európai Unióban az első helyen állunk, Hollandiát megelőzve. Ez tehát egy sikertörténet, bár már látszanak a piactelítődés jelei. A tógazdasági haltermelés 83 százalékát pedig a ponty teszi ki.
A jövő hala: a szálkátlan ponty
A két halfaj között nemcsak a termelés módjában, de a felhasználásban is ég és föld a különbség. Máskor, más célra vásárolunk harcsafilét, mint élő pontyot. Lehetne némi átjárás a kettő között, ha a ponty izomközi szálkái nem tennék szükségessé a passzírozást a halászléfőzéskor, ha bátran fogyaszthatnánk bármilyen formában – és ez nem is elérhetetlen álom. A szálkamentesség egyetlen gén elcsendesítésén múlhat – állítja a szakma talán legismertebb képviselője, Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. vezetője. Az izomközi rostokban található apró szálkák miatt a ponty egy nagyon rosszul feldolgozható termék, csak többszöri átdarálással, húspépkészítéssel formálhatunk kockázatmentesen ehető halgolyókat belőle.
Mivel a jövő a feldolgozott termékeké, forradalmasítaná a magyar haltermelést egy szálkatlan pontyváltozat – vélekedik. Úgy tudja, a kínaiak már megtalálták azokat a génlókuszokat, amelyek az ezüstkárászban a vázszilárdító csontok és a kis, izomközi szálkák termeléséért felelősek. Úgy tűnik, ezek jól elkülönülnek egymástól, következésképpen az egyikük kikapcsolható lenne. „Ahogy elnézem, a génszerkesztést előbb-utóbb engedélyezik az EU-ban. Azt szeretném, ha addigra rendelkeznénk azzal a technológiával, amivel elcsendesíthető a pontyszálka génje.”
Támogatandó környezeti előnyök
A 73 éves szakember 30 évvel ezelőtt, a rendszerváltást követően rendezkedett be a sáregresi Rétimajorban, nagyjából félúton a Duna és a Balaton között. A mintegy ezer hektáros gazdaságban közel 800 hektárnyi tófelületet kezelnek, emellett szállót, vendéglőt, horgásztavat üzemeltetnek, van egy kisebb szőlős- és zöldségeskertjük is, valamint bivalyokat is tartanak. A mai szuperintenzív, recirkulációs rendszerekhez mérten ez a tóhálózat már az extenzív kategóriába tartozik, noha a telepítési sűrűség és az etetés jóval nagyobb volumenű, mint 30-40 évvel ezelőtt. Lévai Ferenc leginkább azt fájlalja, hogy a tógazdálkodás a támogatási rendszer mostohagyereke.
Miközben a művelt területek mellett egy mezőgazdasági termelő még a tájképi elmekért, a vízparti és erdősávok megőrzéséért vagy az ugarért hektáralapú támogatást kap, addig egy halastó semmit. A halgazdálkodás nem része a mezőgazdasági támogatásoknak, és csak minimális pályázati forrásokkal rendelkezik. „Nem kapunk támogatást a Natura-területre, nincsenek állatjóléti kifizetéseink sem. Most voltak ugyan beruházási támogatások, de ezek kevéssé érintették az extenzív halastavakat, inkább a félintenzív, intenzív rendszerek energiahatékonyságán, termelőképességén vagy a hal feldolgozottsági fokán javítottak” – mondja Lévai. Pedig a tó több ökoszisztéma-szolgáltatást nyújt, mint a szántó: megemeli a környező földekben a talajvíz szintjét, párásítja a környezetét, és számtalan élőlénynek nyújt vizet, táplálékot, élőhelyet.
Lévai Ferenc szerint mindezek már lényegesen nagyobb értéket képviselnek, mint a haltermelés. „Vízszegénnyé vált az ország. Sokkal több tározóra lenne szükség, hogy megfogjuk a téli csapadékot. A Duna egyetlen duzzasztógát nélkül vágtat át az országon, ami példa nélküli a Duna-menti országok között. Paks II-vel muszáj lesz megemelni a folyó szintjét. A Tisza is folyamatosan mélyíti medrét. A tavalyi aszályban már nem visszanyomta a talajvizet a környező földekbe, hanem magába szívta, lecsapolta azokat. Már nem bír el az ország több víz- és munkaerő-igényes beruházást. Én magam is külföldről hozok be embereket.”
A klímaváltozás gyors tempóban alakítja át a termelést. Nagyobb a vízben a hőösszeg, megváltozott a hal kondíciója, növekedése, hiszen novemberben is még enni kér. Az extenzív pontyelőállítás időtartama még így is 3 év maradt, bár kisebb rendszerekben, táppal etetve 2 év alatt is megvalósítható lenne.
Hús és/vagy környezet?
„30 mázsa/hektár egyedsűrűség felett már levegőztetni kell a vizet. De végül is nincs akadálya, hogy sok energiát és pénzt belerakva, egy oxigénhiányt jól tűrő fajjal gyorsan és sokat termeljen az ember. De annak a rendszernek már nincs környezeti haszna. Azt nem vitatom, hogy gazdasági van. Az afrikai harcsa egy év alatt elkészül, és konyhakészen árusítható. De vajon versenyképes-e a 45–50 nap alatt előállítható brojlercsirkével? Egyedül a hús összetételében, emészthetőségében mutat fel előnyöket” – mondja Lévai Ferenc, aki emiatt nem biztos benne, hogy a hal a jövő állati fehérjéje. Hozzáteszi: ma már a halastavak hektárára is 3 millió forint, akárcsak a jobb szántóföldeké, és ebből is kell legalább 100 hektár az eredményes tógazdálkodáshoz. Az eredmény ebben az esetben évi 4–6 százalékos jövedelmezőséget jelent, amivel a fiatal generációt nehéz motiválni. Több lábon állva, egyéb mezőgazdasági ágakra és a turizmusra építve azonban boldogul az ember. Ő maga például legnagyobb fiát várja haza Laoszból, hogy a tilápia ivadéknevelésének kidolgozása után itthon vegye át a gyeplőt. Az idei eladási árakról szólva abban bízik, hogy a ponty karácsonyi ára legfeljebb 10 százalékot esik tavalyhoz képest, 2200 forintról 2000-re, ami a 40 százalékkal csökkenő gabonaárak mellett méltányos bevételt eredményez.
Más irányt képvisel a haltermelésben Kozák Balázs, aki szintén nem mai gyerek, de még mindig tele van kutató-fejlesztő ötlettel. Ezeket elsőként egy szigetszentmiklósi, 10 hektáros bányatavon, majd tanácsadóként számos termelési rendszerben tesztelte már. Szerinte nem recirkulációs, hanem átfolyó rendszerű vizekben kellene gondolkodnia a termelésnek. Ugyanis a kiadott takarmányfehérje nagyjából 72 százalékából iszap lesz, ezt valahogy ki kell vonni a rendszerből. A megoldás, ha egy intenzív, kis rendszerre nagy kiterjedésű, extenzív egységeket fűzünk fel, hasznosítva az elfolyó tápanyagot. Az első tóba nagyméretű, az üledéket jól átmozgató, intenzíven telepített és táppal etetett halakat kell rakni, a további tavakba pedig egyre kisebbeket, a sor elején nulla ráetetéssel. Az utolsó tavak szolgálhatnak tisztán rekreációs célokat: horgászokat, szállóvendéget, csónakázni vágyókat. Ezek további bevételi forrást biztosítanak a gazdaságnak – magyaráz.
Egyetlen élő egység
Ezenfelül a tó biológiai tisztítását is meg kell oldani. Elődeink még forgóban művelték a halastavakat, 3-4 évente leeresztették, és kukoricával vetették be, ami nagyon hálás volt az iszapban lévő rengeteg tápanyagért. Ma már ez nem működik, a megnövekedett haltermelési igény és a kevesebb rendelkezésre álló víz miatt. Ezért ma vizes rendszerben kell megoldani a fölös tápanyag hasznosítását. Kozák Balázs eleinte növényszűrésű melléktavakban gondolkodott, de kiderült, hogy ezek egyrészt túl nagy méretet igényelnek a hatékony tisztításhoz, másrészt kevés akvarisztikai célokra eladható növénytermést adnak, harmadrészt nem vonnak ki minden tápelemet a vízből. A beérkező foszformennyiséget például jellemzően nem képesek teljesen hasznosítani.
„Végül úgynevezett boksákat alakítottam ki, ami korpa, takarmánymész és számos mikroszervezet együttese, a víztest alsó rétegébe lehelyezve. Aki bármelyiket ezek közül kihagyja az eljárásból, az nem éri el a kívánt eredményt: a mikroszervezetek felébredését a tartós nyugalmi állapotból, és felszaporodásukat a megtisztítandó víztestben. A korpával ugyanis beállítom a megfelelő C:N arányt, a mésszel a pH-t, a boksa mélyre helyezésével pedig azt, hogy a hidegebb, nagyobb fajsúlyú, oxigénhiányos vízbe is eljussanak a bakteriális szervezetek. Valahogy úgy működik ez, mint szántón a helyes talajoltás vagy egy biogázüzem üzemeltetése vagy a silókukorica helyes betárolása. A pH és az oxigéntartalom ugyanis nagyjából eldönti, hogy egy komplex baktériumközösségből melyik faj lesz életképes, a rothadás vagy az erjedés irányába mennek-e el a biológiai folyamatok. Ez pedig nagyon nem mindegy a halak egészsége szempontjából” – tudjuk meg.
A magyar gyakorlattal kapcsolatban azt kifogásolja a 70 éves szakember, hogy az nagyon merev. Nem az intenzív és extenzív termelés között kell választanunk, hiszen mindkettőnek megvan a maga piaca és értelme. Inkább ezek egységesítésére és a vízi életközösség jobb megértésére lenne szükség. Jobban kell figyelni a tavak állapotát és a halak tápanyagigényét is, és készen kell állni a váltásra. Augusztusban például nem szabad kukoricával tömni a pontyot, csak zsírosabb lesz tőle. „Nem kellene ennyire idegenkedni a teljes értékű tápok etetésétől, hiszen a hús építéséhez fehérjék kellenek, márpedig, ha a természetes táplálékbázis megfogyatkozása miatt az esszenciális aminosavakból akár csak egy is a küszöbérték alá kerül, akkor leáll a termelés. Akkor a kiadott gabonával semmit nem érek, csak szenynyezem a tavat. Változtatni kell a technológián a klímaváltozás miatt is. Szerintem már a telek is olyanok, hogy 4-5 naponta érdemes egy kis etetőanyagot kiadni, mivel megszűnt a halak mélynyugalmi állapota, és evés nélkül nagyon legyengülve kezdik a szezont” – mutat rá Kozák Balázs.
Tempó, tempó!
A fentiekben csak egy felszínes ízelítőt adtunk arról, hogy vannak újító gondolatok és sikeres irányok a tógazdaságokban is. Tény azonban, hogy a számok alapján egy helyben topog az ágazat, valami nagy dobásra lenne már szüksége. Egy genetikai vagy technológiai újítás lökést adhatna, mert támogatásra hiába vár a szektor. Ha ez nem történik meg, akkor előbb-utóbb „szárazföldi állat” lesz a hal, és a mikroalgákat kavaró kádak mellett gyárakban készülnek majd az afrikai harcsák. Akkor a kedves fogyasztónak nem kell többet panaszkodnia arra, hogy a szép filében vagy fehérjepépben felismerhetőek egy meghalt állat körvonalai. De mire ide eljutunk, talán már a tó partján sem maradnak olyan kontúrok, amikben egy szürke gém vagy egy lile ismerhető fel. Egyáltalán tudja még valaki a városban, hogy mi az a lile?
Gönczi Krisztina
