Borús kilátások pergetések után: gyengélkedik a mézpiac

A Covid előtti árakhoz tért vissza a mézpiac is, de így is csak döcög a nagybani kereskedés, ami a hazánkban megtermelt méz 60–70%-át mozgatná meg. A méhészek azt mondják, sosem volt még ilyen nehéz eladni a terméküket. Az alagút vége nagyon sötét, nehéz most biztató szavakat találni.

Szakmai oldalakon a hordós kiszerelésű (kb. 180 kg) akácmézet kilónként 1700–1800 forintért, a vegyes és egyéb fajtamézeket kb. 1000–1100 forintért hirdetik a méhészek. De így sem viszik el. Hol vannak már a Covid idején látott árak, amikor az emberek semmi másra, csak az egészségükre tudtak/akartak költeni!

Sok méz van, és nem fogy

„A legjobbkor hagytam abba tavaly tavasszal” – mondja egy Solt környéki, tapasztalt méhész. „Mióta ezzel foglalkozom – és ennek már 50 éve – nem láttam olyat, hogy semmilyen áron ne kelljen a méz a felvásárlóknak. Ahogy hallom, mindenkinek ott van még a nyakán a tavalyi, eladatlan áru is. A teljes szakma nagy bajban van, a műlépgyártóktól kezdve a mézfelvásárlókig. Mivel áll a piac, az emberek elmennek inkább kamionosnak. Abban sem bízom, hogy ez a háború miatti, átmeneti állapot. Európa elfogadta, hogy kínai gyárakban készült mézszerűséget eszi, némi valódi, olcsó ukrán mézzel feljavítva. A hatóságok szemet hunynak a mézkereskedő lobbi stiklijei felett, mivel ebben az üzletben nagyon sok pénz van. Nem kitiltják azt, aki hamisított mézet forgalmaz, hanem kiszabnak rá egy-egy büntetést, ami csak pár százaléka az elért haszonnak.”

A méhészközösségekben szinte szó szerint visszahangoznak ezek a szavak, nagy az elkeseredés. Tény, hogy a világ legnagyobb méztermelője Kína, a globális mézelőállítás 27 százaléka itt zajlik. Más kérdés, hogy messze nem az európai normáknak megfelelő minőség a végeredmény. Ebben az óriási országban, ahol a tömegek olcsó kiszolgálása a cél, a méz sem lehet drága. Az EU a világ méztermelésének mintegy 12 százalékát adja, de ezzel csak a szükségletei alig 60 százalékát fedezi. A világ egyik legjobban fizető piacán normál esetben erős a fogyasztói tudatosság – és ebben talán hosszú távon is bízni lehet –, most azonban mély válságba süllyedt a régió a háborúval elszabaduló infláció és a vásárlóerő csökkenése miatt. Még a jómódú németek és franciák is a multik alsó polcairól emelik le a teához szervírozandó mézet.

Kínából és Ukrajnából jön a java

Az Eurostat adatai szerint évente nagyjából 170 ezer tonna mézet szállít be a közösség, a legfőbb exportőr Kína és Ukrajna, szinte fej fej mellett. A harmadik legnagyobb beszállító Argentína. Tavaly a háború miatt felborult logisztikai láncok miatt az ukrán méz nehezebben jutott el az EU-ba, mint máskor (bár a szakma cáfolja ezt). Az adatok szerint az uniós piacon landoló 20 ezer tonnás rendkívüli többlet kizárólag a kínai export megugrásának köszönhető (+42%). Ugyanis az Ukrajnából érkező, 46 ezer tonnás mennyiség még akkor is átlagos behozatalnak számít, ha hozzászámítjuk a Törökországon keresztül importált 3 ezer tonnás többletet, ami nyilvánvalóan nem saját termelésből származott. Hogy miért éppen a kínai portéka mennyisége ugrott meg ennyire, annak okára rávilágít a táblázat: az ukrán exportőrök csaknem 40 százalékkal többet kértek az áruért, mint 2021-ben, míg a kínai árak csak 16 százalékkal emelkedtek. A kínai méz 40 százalékkal volt olcsóbb, mint az ukrán, és fele annyiba került, mint az argentin. Átlagosan 2,6 eurót kértek egy kiló ukrán mézért, a kínaiért mindössze 1,6 eurót. Hiába szűnt meg az ukrán termékekre kivetett uniós importvám tavaly júliusban, és emelkedett 5 ezerről 60 ezer tonnára a mézbehozatali kvóta, ezt végül ki sem tudták használni a kereskedőik a kínai dömping mellett.

A fogyasztóra bízott piacvédelem

Európában nem sok exportképes ország található. Magyarországon átlagosan 25–30 ezer tonna mézet termelünk, amiből csak 10 ezer tonna fogy el itthon, bár már ez is szép eredmény a rendszerváltáshoz képest. Nagyon ki kell találnunk, hogy mi legyen ekkora „felesleggel”. Rajtunk kívül a belső fogyasztást meghaladó termelésre képesek a spanyolok, románok, bolgárok, és egy pici felesleggel a szlovákok is rendelkeznek. (A görögök méhállománya hiába 2,2 millió család, ha ez az édesszájú nemzet mindent elfogyaszt, amit megtermel.) Sajnos legnagyobb piacaink tengeri kikötőkkel is rendelkeznek, azaz fogadni tudják az olcsó kínai árut. Bezavar az európai piacon az is, hogy az USA dömpingvámot vezetett be az argentin mézre, így most ennek egy része is Európában keres vevőt, és még 17,3 százalékos vámmal is olcsóbb, mint a magyar méz.

A legnagyobb mézvásárlók az EU-ban a németek és a franciák. Minden negyedik kilogramm importméz a német fogyasztókhoz jut el, vagy kerül innen újra értékesítésre némi európai mézzel keverten. Az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala egy kétéves vizsgálata során 320 importmézmintát vizsgált, és megállapította, hogy a minták 46 százalékát hamisították. A cukros sziruptól a színezékeken át a méz származási helyének téves címkézéséig terjedtek a vásárlói félrevezetések. A hamisított minták csaknem háromnegyede Kínából származott.

A Nébih és az Országos Magyar Méhészeti Egyesület (OMME) árgus szemmel figyeli az itthoni mézpiacot, így csak elvétve akad problémás magyar termék. Ám az EU keresleti piac, ide könnyedén beáramlik az olcsó áru. Mivel egyre rosszabb híre van Kínának, az itteni kereskedők lehetőleg más országokba kihelyezett érdekeltségeken keresztül (argentin, török vagy uniós telephelyen át) jutnak el a célpiacig. Eközben a magyar méz kiszorul Európából, sőt, házon belül is szinte lehetetlen eladni. Az EU a fogyasztóra bízza a piacvédelmet, ami jólét idején még működik is valamennyire. A méhészek szakmai szervezete azt tanácsolja, elsősorban közvetlen a termelőtől vásároljunk. Kerülendők a „hírbe keveredett” forgalmazók, illetve azok a termékek, ahol csak a forgalmazó áruházlánc neve szerepel, a gyártó nem – nem véletlen a kevés információ.

Egymás alá ígérő termelők

Az elmúlt fél évben Magyarországon megduplázódott a közvetlen értékesítők száma, ami jó irány, de a kiszerelés rendkívül energia-, idő- és pénzigényes, és ebből a háromból minimum kettő hiányzik a legtöbb méhészetben. A méhész szakma ugyanis nagyon tagolt. Sokan nem főállásban, hanem mellékesként vagy nyugdíjasként végzik, nem számolnak a saját bérigényükkel, amikor beárazzák a mézet. Ha csak minimálbérrel kalkulálnák a munkaidejüket, akkor 2500 Ft alatt senki nem adna el vegyes mézet kiszerelve. Most a méhészeknél ott van a tavalyi termés is, a kereskedőknél pedig talán egy évi mennyiségnél is több. Új hordókat kellett gyártani a termelők számára, hogy valamit kezdeni tudjanak az idei pergetés eredményével. Sokan úgy számolnak, hogy a semminél minden bevétel több, és mélyen áron alul kínálják a mézüket, jó eséllyel minden egyes hordón veszteséget termelve. Mások (nagyon sokan) tartogatják a fajtamézet, a vegyesmézet pedig visszaetetik a családoknak, mert drágább a takarmány, mint maga a méz.

Menekülési irányok

A szakemberek szerint hosszabb távon talán a 120–300 családos méhészeteknek jobb esélyeik vannak, mint a „hobbitermelőknek”, de kemény munka megtalálni mindenkinek a saját útját. Egy, az ország közepén lévő, vándorló gazda 100 kilométeren belül nagyon különböző élőhelyeket, legelőtípusokat tud elérni, míg egy határmentinek erre nem sok esélye van. A technológián is sok múlik, de ennek kisebb része a gépesítés, sokkal inkább a tanulás, a jó gyakorlatok ellesése, az apró finomítások visznek előre. A méhcsaládok száma már nem növelhető, inkább a legjobb anyák beszerzése és a családok tökéletes gondozása révén érhetünk el jobb szakmai eredményeket. Olyan genetikai előrehaladást azonban itt semmiképpen nem tudunk elérni, mint egy gerinces állattal. A termelésbe vont méhanya a kaptárjától akár 10 km-es távolságra is elrepül, ahol 5–10 random herével párzik, így a végeredmény nem szabályozható. Mégis léteznek pedigrés, „inszeminált” méhanyáktól származó egyedek, amelyekben génmarkerekkel igazolható módon ott van a szelídség, a jó hordási és tisztogatási hajlam.

Mindezeken túl üzleti szempontból is innovációkra, új termékekre és piacokra, diverzifikált tevékenységre van szüksége annak, aki életben akar maradni. „Én elég gyorsan rájöttem, hogy nem szabad függnöm a kereskedőktől. Van egy mézmúzeumom, amibe évente 15 ezer ember látogat el, és ekkor szinte kivétel nélkül vásárolnak is. Ehhez igyekszem széles fajtamézpalettát biztosítani, a repcétől kezdve a facélián át a mézharmatig gyönyörű szín- és ízskálát ismerhet meg itt a fogyasztó” – meséli egy vizsolyi termelő, Molnár Gergely, akinek 300 méhcsaládja van. A múzeumban kel el a legtöbb méze, emellett sokat tud eladni a webshopon keresztül, és van néhány viszonteladója is. Emellett egy apiterápias központot és vendégházat is üzemeltet. HACCP-minősítéssel rendelkezik, és áfabefizető – húzza ki magát, hiszen ezt tényleg kevés társa mondhatja el magáról.

Hívószó kellene

Megint mások mézes aszalt gyümölcsökkel, biominősítésű mézzel, virágpor értékesítésével igyekeznek olyan piaci szegmensbe betörni, amibe mások – főként a kínaiak – nem követhetik őket. Voltak kísérletek a mézborral és -sörrel is, de ezek rendkívül kevés embernek ízlenek, a mézes kekszekhez pedig szinte lehetetlen folyamatosan egyforma ízvilágú vegyes mézet szállítani. Nem látni fogyasztásösztönző kampányokat sem a méz körül, pedig az „egészség” hívószó könnyen felfűzhető rá. Az egészségiparban a bőr- és hajápolásban, a szopogató cukorkákban lehetne nagyobb szerepet juttatni ennek az antibakteriális hatóanyagokkal rendelkező terméknek.

A ma olyan divatos szuperélelmiszer megjelölést a mézre is alkalmazhatnánk, mégsem halljuk ezt. Továbbá, ha az agrártárca kantinjában és összes rendezvényein ott lenne a méz a tea mellett, azzal is üzenni lehetne a társadalomnak. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az európai mézet a brit, a svájci, az amerikai, a japán vagy az arab piacok kilónként 5–8 euróval honorálják. Ha mi nem találjuk ki, hogy milyen hívószóval adható el a termékünk, akkor megteszik ezt mások.

Gönczi Krisztina