Két év múlva megy-e nyaralni a Konczvald-család??

Amikor megszületése után eltört a Lulu lába, a kis bárány végtagját Klaudia gyógyította meg, és addig ápolta az állatot, míg az teljesen felépült, és máig a család tagjának számít. Még hogy „családtag”?! Konczvaldéknál nem túlzás ez a kifejezés: sőt, a 60 hektáros kisgazdaságot talán éppen ez a kifejezés írja le a legérzékenyebben. Itt még mindent szívből-érzésből csinálnak: az állataikat saját nevükön szólongatják és megsiratják a vágóhíd előtt, a takarmányt maguk termelik meg a jószágnak a bérelt szántókon, és nem extra profitra, nagyüzemi mennyiségre, hanem a családias-őstermelői minőségre hajtanak. Igaz, fél életük is rámegy, hogy a visszaforgatott nyereségből folyamatosan erősödjenek, és hogy az álmaikat építgessék – hogy egyszer majd lesz módjuk további földekhez jutni, és végre egyszer talán idejük lazítani is? Gazdariport Gödöllőről.

Egymásra támaszkodhatnak

A szeretet – amit sem erőltetni, sem tanulni nem lehet

Huszonéves fiatalok ültetnek a családi asztalhoz a gödöllői Rákóczi utcában. Ám a Konczvald-család gyermekei nem tévéműsorokról, közösségi portálos izgalmakról vagy divatos tanulmányokról beszélnek lelkesedéstől csillogó szemmel, hanem – többek között – az első kismalacról, az emberi szót is engedelmesen értő tehénről és a kisgazdaságban folyó növénytermesztés, növekedés nem mindig derűs kilátásairól. Nem állom meg, hogy közbe ne kérdezzek: ma, amikor a legtöbb fiatal irodában divatozó marketinges, ügyvéd vagy bróker akar lenni, ők ugyan hogyan választották a mezőgazdaságot?

– Igen, ma sokan vannak úgy vele, hogy csak dolgozni ne kelljen?! Nekünk valahogy mindig is természetes volt az állatok közelsége, mindig is szerettük őket. Emlékszem, már kicsi korunkban itt, az előszobában neveltünk báránykát, sőt, volt, hogy vadmalacot – mesél a kezdetekről az ifjabbik Konczvald Sándor. – Apánk hozta be végül is a gazdálkodást a családba, pedig ő maga nem is volt gazdálkodó: autószerelőként, kereskedőként is dolgozott, igaz, volt mezőőr és természetvédő. De soha, semmit sem erőltetett ránk, a húgom és én is magunktól szerettük meg az állatokkal való foglalkozást. Így aztán számomra egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ezen a pályán akarok továbbtanulni is, más fel sem merült. Elmentem Pécelre, a mezőgazdasági szakközépbe. Ott aztán szintén találkoztam azzal, amivel otthon is: hogy nem elég az állatokat ismerni, kell érteni a növénytermesztéshez is, mert nem mindegy, hogy megvásárolom vagy magam megtermesztem nekik a takarmányt. Így aztán jártam a technikumba és utána egy OKJ-s képzést is elvégeztem, bár meg kell mondjam: igazán ezt a szakmát könyvből csak részben, inkább főleg tapasztalatból és gyakorlatból lehet megtanulni.

Sándor húga jelenleg még pedagógiai asszisztensként dolgozik, de érezni a hangsúlyaiból: ez már legfeljebb csak átmeneti állapotnak nevezhető.

Klaudia házitermékboltot tervez

– Az én tervem az a családi bolt, aminek már a helye is megvan: itt lesz, a ház utcára nyíló oldalán. Azt adjuk majd el benne, amit mi magunk termelünk: húsokat, húskészítményeket, tejet, tejterméket, sajtot, túrót, ilyesmiket ? mondja Klaudia. Kérdésemre, nem lesz-e drágább a házi-családi gazdaságban előállított áru, mint a nagyüzemi, amit a multik árulnak, a fiatal lány kételkedés nélkül válaszol. – Múltkor ezerhatszázért adtunk el sütnivaló kolbászt: szerintem ez nem nevezhető drágának. És nem is célunk az árakat srófolni, nagy hasznot aratni gyorsan, hanem elsősorban azt szeretnénk, hogy jó termékeket, minőséget készítsünk. Tartósan csak így lehet, én pedig hosszú távra tervezek, és azt is szeretném, hogy ha idővel kijutnánk a termékeinkkel a piacra, vagy akár a szomszédos térségbe, más városokba is.

A süldő neve, a gazda szeme, a Lulu lába

És a szárnyasok, a tojás? – vetem közbe, amikor hazatér az idősebbik Konczvald Sándor, a családigazdaság-alapító.

– Nem, nem kell megpróbálni egy fenékkel több lovat megülni – válaszolja határozottan. – Mi úgy vagyunk az állattal, mintha családtag lenne. Mindegyiknek: a teheneknek, a borjaknak meg a disznósüldőknek is saját nevük van. Szeretjük, gondot viselünk rájuk. Nem csoda, hogy jönnek az első füttyre, és szófogadóan mennek be az ólba az első szóra! Úgy igaz a mondás, ahogy szól: a gazda szeme hizlalja a jószágot. A figyelem, a törődés a lényeg. Mi nem zsigereljük ki a jószágot, én például nem engedem, hogy kétéves kora előtt fedeztessék a tehenet. Az embernek se jó, ha tízegynéhányévesen szülnie kell: ráér arra huszonévesen. A sietséget megsínyli az állat, megsínyli a minőség. Mi nem a gyors meggazdagodásra hajtunk, de itt az állat normális takarmányt kap, és az üsző ötszáz kilós, mint másutt a tehén?!

Konczvaldéknál hagyomány az állatok szeretete

– Hát ezért nem akarunk egyelőre szárnyasokat: azoknak is csak a legjobbat adnánk, amit lehet: kihajtanánk őket legelni, gilisztát szedni, zöldet legelni, mert abból lesz normális állomány, attól lesz igazi színe a húsnak, tojásnak. Próbáltuk egyszer, évekkel ezelőtt, de egyre csak azt láttuk, hogy fogy az állomány: vitte őket a róka. Be kellene keríteni, de akkor éppen ezt a szabadságukat szorítanánk drótok közé – veszi át a szót az ifjabbik Sándor.

Klaudia meg itt meséli el Lulu, a kis bárány történetét. Az elléskor megsérült állatka eltört lábát ő maga tette sínbe, és gondozta a teljes gyógyulásig. Arra hozza példának, amivel a többiek is érvelnek: hogy a törődés, az emberséges bánásmód, a nem a profitot hajszoló szemlélet végső soron mindenkinek jobb.

– Mi tényleg szívvel-lélekkel az állataink mellett vagyunk. Hidd el, még meg is siratjuk, amikor valamelyiket vinni kell a vágóhídra?

A földhiánnyal nem bír az előbérleti jog sem

De vajon mi történne, ha gyarapodna az állomány? Meddig tartható fenn a családias szemlélet és bánásmód? Ez a kérdés tüstént elvezet Konczvaldék nagy bánatának problémájához: nincs kellő tér a gazdaság gyarapítására.

– Most van vagy tizenöt magyar tarkánk és kilenc Charolais-marhánk, meg több tucat sertésünk: most ezekre álltunk rá. Amikor belefogtam, vagy tizenhét évvel ezelőtt, nem volt másom, mint öt-tíz juhom a 4 hektáros kis tanyánkon – idézi az apa. – Lett belőle vagy harminc, aztán még tovább, mígnem lett majdnem háromszáz. Próbáltuk eladni a négyhektáros tanyát, hogy területet szerezzünk, de lényegében becsaptak minket, úgyhogy azóta is bérlünk több, mint hatvan hektár földet. Úgy a negyede csak a régi szőlő, inkább legelő, a többi szántóföld, lucernát, árpát, zabos borsót, tritikálét meg zabot termesztünk. Próbáltuk a kukoricát, de errefelé akkora a vadkár, hogy folyamatosan fényképezhetnénk, őrizhetnénk a táblát a vaddisznójárástól. Szóval, ez a hatvan hektárunk már régen nem elég, kellene legalább ugyanennyi, de a családi gazdaságként igényelhető háromszáz hektárt is minden további nélkül bevállalnánk.

Sándor nagyobb földdel is elgazdálkodna

– Ha tudnánk növelni a földet, gyarapíthatnánk az állományt is, és úgy már például megérné egy bikát is hozni a tehenekhez – folytatja a gondolatot a fia. – Most van tizenöt kocánk, de bírnánk akár százzal-kétszázzal is, sőt, ha 300 hektárunk lenne, akár félezerrel is. Minden menne ugyanígy, csak legfeljebb lassabban fordul az állomány, mint a nagyüzemekben. Viszont a költség nem mindenben nő együtt a mérettel: egy szintig, húsz vagy ötven állatra is ugyanannyit kell fordulni a járművel, ha a takarmányt viszem ki, csak többet kell vinni, de többet is hoz egy akkora állomány. Aztán, ha van föld, van saját vágóhíd és bolt, akkor van hová növekedni. Sok földet kipucoltunk a környéken, de most már jóideje nem tudunk előrelépni. Van ugyan bérelhető terület a térségben, de az a baj, hogy a bérlők mindig megújítják a tulajdonossal kötött szerződést a lejárta előtt, így azokat ki sem függesztik. Ha kifüggesztenék, akkor mint állattartóknak előbérleti jogunk lenne rá, de kifüggesztés nélkül ezzel a jogunkkal nem tudunk mit kezdeni. Így aztán egyelőre nincs se bika, se új traktor? – csóválja a fejét Sándor.

Álom és rémálom 40 fokban

Az új, újabb gépek beszerzésének témaköre hangos, bár némileg kesernyés kacagásra ingerli Konczvaldékat. Szóba kerül a bankoknál lehívható növekedési hitel, a kisgazdaságokat érintő központi agrárpolitika a rendszerváltás óta, és persze az „álomtraktorok” kérdése is?

– Amikor kijött az állam ezzel a nagyon jó növekedési hitellel, mi is mentünk a bankba, hogy nekünk elegendő volna csak 5 millió a fejlesztéshez. Mondja a bank: ötmillió?!, legalább ötvenmilliósnak kell lennie a projektnek. Aztán kérdezte még a bank: van-e adóhatósági igazolás arról, hogy nincs köztartozásunk. Mondtuk, hogy 4 évig adómentes státuszban vagyunk, legfeljebb erről van igazolásunk. Úgyhogy a hitellehetőségnek itt vége volt – vezet be a kisgazdasági státusszal járó hátrányok világába Sándor, az apa. Míg beszél, mosolyog, és együtt mosolyog vele a jóképű fia és a feltűnően csinos lánya is. Idilli lenne a kép, ha a humorba nem keveredne egy adag keserűség. – Ha kint brékelünk a szántón, sokszor a saját nyomorunkon nevetünk. Nekünk az „új” eke lehet, hogy huszonkét éves? Amikor ülök a 40 fokban a kombájnfülkében, a képembe vágja a forró szél a tábla porát, és látom a szomszéd vidéken az új traktorokat, szoktam mondani viccesen: no, az ott az álomtraktor, ez meg itt a rémálom-traktor? De azért az utóbbi években csak felhalmoztunk egy tízmilliós gépparkot, kizárólag a saját erőnkből, igaz, főleg használt gépekből.

Konczvaldék osztoznak abban az általános tapasztalatban, ami régi – mondhatni, a rendszerváltás óta sajgó – fájdalma az agrártársadalom legkisebb szereplőinek.

– Ha uniós pályázat, ha állami támogatás, ha földparcellák elosztása, mind az a vége, hogy az erősebb, nagy földtulajdonosok meg a nagyüzemek járnak jól. Nekik van pénzük pályázati önerőre, nagy kombájnra-traktorra, és nekik nincs gondjuk a többszáz-többezer hektáron. Szavakban mindig, mindenki segített és előre tette a családi kisgazdaságok sorsát, de a gyakorlatban ez nem valósult meg – mondják egymásra licitálva a család férfi tagjai.

Délibáb vagy jövőprogramozás?

Mielőtt elköszönök Konczvaldéktól, még egy sor kérdés van a fejemben. Mit csinálnak az életük többi részében, hol-hogyan kapcsolódnak ki, mikor pihennek, nyaralnak-e egyáltalán? Egyben próbálom meg: feldobom a jövőteremtő lélektani terápia egyik alapkérdését: hogyan festene az a kép, amit látva elégedettek lennének mondjuk két év múlva, 2017 januárjában.

– Eddig ahhoz, hogy fejleszthessünk, gyarapodjunk, magunktól vettük el a megtermelt hasznot. Nyaralni? Akkor voltunk utoljára, amikor Klaudia hároméves volt, vagyis az se „tegnap” volt. A jószág mellől nagyon el sem lehet menni, ha mennénk, két nap múlva már jönnénk vissza, hogy rájuk nézzünk. Szórakozás? Akkor mulatunk, ha a róka hajnali fél 4-kor a tábla széléről figyeli, hogyan szedjük fel a bálát – szedi csokorba a választ az apa. Sándor, a fia kikerekíti a jövőbe vetített álom vagy terv vízióját. – Mivel lennénk elégedettek? Ha meglesz a bolt, egy-két új vagy újabb gép, és ha sikerül kiköltözni a városból a tanyára, a szalmaházba, és ha sikerült elmenni egy kis nyaralásra – persze Magyarországon. Akkor elégedettek leszünk.

Fotók: Fertilia Kalndárium 2015 és családi archívum