Oktatás a mezőgazdaságban történő hatékony boldogulás érdekében

A mezőgazdasági főiskolára történő alacsony jelentkezésekről öreg gazdász barátom azt mondja: a szétaprózódott földekre nem kell mérnök, a kisbirtok saját magát is alig képes fenntartani, nemhogy mérnök alkalmazottat tartson, a nagy gazdaságoknál ott található a kipróbált szakember gárda, akinek meg nincs földje, minek tanuljon? Na, ezzel nem lehet mit kezdeni, de ha tovább morgolódunk abból se lesz semmi.

Bizony drága a felsőoktatás, egyszerűsítve, folyóáron: tíz éve 1 hallgatóra 400 ezer Ft, ma 1 hallgatóra 4 millió Ft költség jut, pedig csak annyi változott, hogy a hallgatói létszám a tizedére csökkent.

A felvételi eljárás miatt, konkrétabban az országos ponthúzás és kvóták miatt a gyengébb középiskolákból 2004 óta egyetemre bejutni állami finanszírozásra szinte lehetetlen.

Pedig nekem, mint oktatónak 200 hallgató előtt és 20 hallgató előtt is ugyanolyan órát kell tartanom, sőt a rezsiköltségek sem függenek a hallgatói létszámtól, fűteni, világítani ugyanannyit kell.

Dél-békési községekből évek óta – a polgármesterek kérése ellenére –- nem tudunk beiskolázni hulladékgazdálkodót sem, és vidékfejlesztőt sem az alacsony pontszámok miatt, azóta sincs megoldva ezeken a helyeken a szakember ellátás.

Pedig ha a hallgató már itt van, tehát bekerül a rendszerbe, akkor a nagy hányadát – ha Ő is akarja, kitanítjuk a szakma művelésére, ezért mondjuk, hogy vagy legyen 0-ik évfolyam, vagy engedjék meg nekünk eldönteni, hogy kiket veszünk fel és milyen nagyságrendben, melyik szakra, milyen szakirányra.

Ennek az lenne az előnye, hogy a régión belüli, megyei igényeihez tudnánk a képzést igazítani.

Ez lenne az igazi szubszidiaritás (és nem liberalizmus).

Talán nem hagyná el annyi fiatalember a térséget, talán a gazdasági fellendüléshez is hozzá tudnánk járulni, talán költséghatékonyabban fel tudnánk használni a szűkös pénzügyi forrásokat, és talán a mezőgazdaság áldatlan szakember hiányán is változtatni tudnánk, és talán ekkor beszélhetnénk vidékfejlesztésről is.

Igaz, erről így is sokan beszélnek…

Az oktatás kitűnő terep a politika részére, mert mint minden többtényezős modellben, itt is állandóan lehet „jobbnál jobb” megoldásokkal előállni, a működés hibáira rámutatni és tökéleteset ígérgetni.

A növény és az állat sem ismeri az aktuális politikai kurzust.

Az igazán jó megoldást egyedül a gyakorlat hivatott elismerni, az íróasztalok mögött ülő ötletelők sajnos éppen a gyakorlatot nem ismerik.

Az eredmény látható: a rendszerváltás óta süllyedés, a bolognai rendszer bevezetése óta zuhanórepülés.

A mezőgazdasági szakoktatás koporsójába az első szeg akkor került, amikor kivették a szaktárca kezéből a felügyeletet, és az oktatásügyhöz csatolták.

Mások azt mondják, ha az ágazat helyzete romlik, mitől lenne jobb az ágazati szakoktatásé?

A 270 éve született Tessedik Sámuel nyomán újraindított szarvasi gazdászképzés 85. valamint a felsőfokú képzés 50. évfordulója volt az idén, elég vékony publicitással.

Pedig egy–egy ilyen évforduló kiváló alkalom arra, hogy a kötelező tiszteletadás mellett elmerengjünk múltunkról, összevessük a jelent a múlttal, és ez által talán a jövőbe is betekinthessünk.

Az akkori Mária-Teréziás időkben elég cudar világot élt meg a hazai parasztság, ha csak az 1754-es kettős vám becikkelyezésére és ennek következményeire gondolunk.

A mélyszegénység tapintható volt, a kilátástalanság szinte elértéktelenítette az emberi életet, viszont voltak olyanok, akiknek akkor is jól ment, és az értékeinkből külföldön építettek birodalmat.

Tessedik a lelkész, nyakába vette Európát és körbenézett, vajon mit lehet okosságot hazahozni és a magyar parasztnak és segíteni az élete jobbá válása érdekében.

Sok mindent talált, mindent gondosan lejegyzetelt, betette a tarisznyába és hazahozta.

Legfőbb érték, – a talajjavítás meghonosítása mellett – amit létrehozott, az iskolarendszerű mezőgazdasági gyakorlati oktatás megvalósítása volt.

Sokat kínlódott, többször pénzhiány miatt iskoláját bezárták, majd újra indították, és végül elfelejtették. 85 éve újjá szervezték, 50 éve felsőfokú rangot adtak az ősi hagyományokat ápoló intézménynek, de ma már a nevében sem létezik.

Pedig amikor a tanintézmény működött, mindig hozzájárult a magyar agrárium és vidék fejlődéséhez, az itt végzett szakemberek jó hírét messzi tájakon is ismerték.

Az intézmény sikere a gyakorlati oktatás probléma feltáró – probléma megoldó jellegében rejlett.

Sokan nosztalgiáznak a technikus képzés sikere folytán, abban az időben az 5 éves képzés előnye a gyakorlatorientáltságban rejlett.

A technikumok nagyon jó infrastrukturális háttérrel és kiváló szakembergárdával rendelkeztek.

A diák megismerhette és begyakorolhatta a kornak megfelelő legjobb technológiát, és végzetteket az akkori mezőgazdaság tárt karokkal várta.

Azóta minden megváltozott.

A felemásra sikeredett kárpótlás, a tőkeszegény évek, a jövedelem elvesztése, a támogatásra és pályázatírásra kényszerített gazdálkodók, a piacvesztett, kvótanélküli, ellehetetlenített ágazatok, a finanszírozás nehézségei és még megannyi gond megoldásaként ne az oktatás leépítése, átalakítgatása legyen a kínálkozó megoldás, hanem az egész ágazat rendszerként való működtetése, ahol valamennyi elemnek meg van a szerepe.

A külpiacoktól az oktatásig, a mezőgépgyártástól a szakigazgatásig minden elemnek a nagy egész részeként kell működnie.

Az utóbbi 23 év tizenvalahány mezőgazdasági minisztert koptatott el, mindegyik fúrt-faragott valamit a rendszeren, volt közöttük városi ügyvéd, bürokrata, halbiológus, mindegyik kipróbált pártpolitikus, de talán egy sem, aki rendszerben látta volna az agráriumot.

A végleges megoldáshoz vezető úton az első lépést talán abba az irányba kellene megtenni, hogy az agrárium sokszínűségét, multifunkcionális jellegét el kellene ismerni, és támogatni kellene a különféle törekvéseket.

Nem jó, ha az állam dönt minden kérdésben, példaként hivatkoznék a fentebb említett dél-békési községek megoldatlan szakembergondjaira, vagy arra, hogy több száz szennyvíztelepen nincsen megfelelő szakember, holott akármennyit ki tudnánk képezni.

Amíg mi túlpolitizáltuk a szakmát, addig mások, más országok, akik sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint mi, megelőztek bennünket és a saját pályánkon, saját piacainkon vertek meg.

Mindenhol a technológiai fejlődést és az oktatást tartották elsőrendűnek, és meg is tették az erre irányuló lépéseket.

Magyarország technológiai lemaradása ma már áruhiány és jövedelemhiány formájában meg is mutatkozik, a hektikus hozamingadozások, a gazdaságtalan, főleg földalapú támogatásra támaszkodó gazdálkodásból az egyetlen menekülő út: az oktatás és a technológiai fejlesztés.

Nem jók az oktatás súlypontjai sem, miért kell minden oktatást Budapestre vinni?

Az oktatási létszámkvótákat vidékre kell helyezni.

Vissza kellene állítani azt a jól bevált mezőgazdasági oktatási-kutatási rendszert, amelyben tájegységenként egy-egy témát gondozott az ott működő kutatóintézet és főiskola, vagy egyetem.

Csak egy példát említek: Szarvason volt öntözéses is és halászati kutatóintézet, és főiskolai kar, ahol az egész országot ellátó meliorációs és öntözéses szakembereket képeztek.

Ilyen bázisokat találhattunk az országban mindenfelé.

Biztosak lehettünk abban, hogy az ilyen kutató-oktató bázisokat nem kerülte el a modern technológia, és abban is, hogy behozták a rájuk áldozott költségeket.

Milyen legyen a kátyúba jutott mezőgazdaságot kihúzó oktatási rendszer?

Változatos, sokszínű, főleg azért, mert a mai modern mezőgazdaság multifunkcionális, tehát a képzésnek is ahhoz kell igazodnia.

Ha a mezőgazdálkodás feladata az alapfunkcióin kívül (önellátás, jövedelemtermelés, vidéki népesség helyben tartása) az élelmiszerbiztonság, jó minőségű ivóvíz és levegő biztosítása, környezet,- és természetvédelem, a biodiverzitás, a kies táj és természeti környezet megőrzése, a paraszti kultúra, néphagyományok, gasztronómia és a fenntarthatósághoz tartozó sok-sok tennivaló, akkor ehhez kell igazítani az oktatási rendszert is.

A képzeletbeli mátrixban a rövidebb-hosszabb szakma-specifikus tanfolyamoktól, a szakképzés, szakmunkásképzés, és felsőfokú képzésnek kell az egyik oldalon, míg a sokszínű, társadalmi igényeket kifejező szakmai palettának kell a másik dimenzióban szerepelni.

Nem szabad és nem is lehet összekeverni a nagybirtokon folyó professzionális árutermelés szakismereti igényeit kielégítő oktatást, a többivel.

Gabonát csak nagybirtok-rendszeren lehet – bizonyított módon – gazdaságosan és hatékonyan termeszteni.

De az intenzív állattenyésztés, például a tejelő tehenészet, amely a mezőgazdaság „nehézipara” sem képzelhető már el háztáji gazdaságokban.

Az intenzív gazdálkodásnak óriási a tőkeszükséglete, a versenyképes gazdálkodás komplex ismereteket kíván, a kockázati elemek felismeréséhez hosszú évek alapos tanulmánya vezet.

Ezeknek a szakembereknek a biológiai, vegyi, gépészeti, gazdasági, stb. ismereteit, csak a felsőfokú képzésben lehet biztosítani. Azokkal is egyetérthetünk, akik szerint a felsőfokú képzésben felesleges a háztáji gazdálkodásban résztvevők részére oktatást szervezni.

Számukra bármelyik, minél rövidebb, célratörő, gyakorlati központú oktatási forma megfelel, természetesen erős állami támogatással.

A kis gazdaságokban a bonyolult, mélyebb tudományos hátteret igénylő szakterületeken, így például a növényvédelem vagy állatgyógyászat terén a szaktanácsadói hálózatra kell támaszkodni, mert az évente 1-1 előfordulás miatt nem kell évekig tanulni.

A szarvasi diákhagyomány szerint a kiemelkedő teljesítmény az, ami előtt a Tessedik-szobor kalapot emel.

Ha az előbbiekben megfogalmazottak beteljesednének, állítom: Tessedik lengethetné a kalapját.